Nemrég jöttem haza egy négynapos budapesti kirándulásról (amely – mellékesen – egy nemzetközi matematikaverseny helyszíne volt, akit érdekel a téma, annak: IMC for University Students), erről számolnék be most röviden.
Szombat este nyolc óra. Nagy nehézségek leküzdése után sikerül leparkolni a kollégium parkolójában. A kollégiumból már mindenféle nemzetiségű egyetemista özönlik, jelezve, hogy nem érkeztünnk sem túl hamar, sem túl későn. Bemgyünk hát az előtérbe, ahol megtaláljuk a regisztrácós asztalt, regisztrálunk, átvesszük a kulcsainkat, majd ismét kimegyünk a parkolóba a csomagjainkért. Nem csomagoltam sok mindent, és nem is nagy táskába, méis alig fért a csomagtartóba. Ugyanis mindenki más túlméretezett táskával jött.
Ahogy felmentünk volna a 4. emeletre (ott volt ugyanis a szobánk) meglepetés fogadott: három lift segítette a közlekedést. Kényelmesen megvártunk hát egyet, és 2 percen belül már az ágyamat próbálgathattam. De az öröm nem tartott soká, rohamosan telt az idő és annak az esélye, hogy vacsorához jussunk egyre csökkent.
Kaja után felfedezni indultunk. Nem kellett soká menni, a Szabadság – hídnál mindjárt ott volt a Gellért-hegy, hát gondoltuk “másszuk” meg. Megmásztuk. Nem mondom, veszélytelen a menet – egy sarkon sem vár vérfarkas, vagy ahogy Tamás mondaná, ordas-vérfarkas, vagy egyéb szörnyűség, neadj’ Isten sorozatgyilkos – mégis örültem volna, ha legalább néhány utcalámpa világított volna. A tetőn mindent megnéztünk, a turistákat is, majd lefele indultunk. Hazafele menet megcsodáltuk a Gellért hotelt, és felfedeztük az a non-stop boltot, ahol a következő napokon vizet vásároltunk. A hazafele úton alkalmunk volt látni a BME néhány épületét, de másnap rájöttünk, hogy világosságban szebbek ezek az épületek.
Alvás után vasárnap bejártam a városközpont nagy részét. Ingyenes bérletem volt az összes BKV járatra, a villamos nyújtotta örömöket mégsem használtam ki maximálisan. A Petőfi híd budai hídfőjétől számított második megállóban leszálltam, és gyalogosan folytattam városnéző körutamat. Körülbelül sokadik tíz perc után az Oktogonnál kötöttem ki, ahol is az Andrássy útra kanyarodtam, mert az út végén megpillantottam a Hősök terét.
Hősök tere
Tudni kell, hogy az Oktogontól nem egy ugrás a tér, így hát mély levegőt vettem s ekivágtam a végtelennek tűnő Andrássy út követésének. Nem bántam meg, mert végig az úton pompás villák sorakoztak egymás mellett, némelyikük kiadó volt, másokban követségek kaptak helyet. És elérkeztem beszámolóm egyik fontos pillanatához: eddigi sétám során nem sok magyar szót hallottam, a város tele van külföldiekkel. Úgy turistákkal mint bevándorlókkal. A Hősök terén elkészítettem az ilyenkor szokásos fényképsorozatot, majd továbbálltam megcsodálni a Vajdahunyad várát. Nyilvánvaló, hogy nem az épületegyüttest csodáltam meg, a tóban úszkáló kacsák nagyobb hatást fejtettek ki rám.
Magyar kacsák
Érintve az Állatkertet, a Podmaniczky utcán ismét a végtelennek vágtam neki, merthogy ennek az utcának sem látni a végét, sőt egy idő után az elejét sem. Igazán félelmetes egy idő után, ha jól belegondolok: mintha egy örökkévalóságba lépne át az ember. Merthogy még autók sem jártak egy bizonyos szakaszon.
Végül megpillantottam a régi emlékekből előbújó Kő Mariskát, és tudtam, hogy már nincs messze a civilizáció. Így is volt: következett a Teréz körút, majd a Nyugati pályaudvar. Innen már csak egy lépés volt a westend és kicsit pihenhettem.
Tudatlanul később felszálltam a 6-os (vagy 4-es, nem lényeges) villamosra, ami ügyesen elvitt a Margit híd budai hidfőjéig, nyilvánvalóan egy olyan helyre, ahova nem akartam menni. Visszabaktattam hát a pesti oldalra és elsétáltam a Kossuth térig, természetesen végig jó turistaként fényképezgetve. Itt jött aztán a bökkenő: merre is van a Maros, izé a Duna? Hát a Lánchíd? Elindultam keresni, közben találtam egy Nagy Imre szobrot
Nagy Imre
Hosszas (és nem kevésbé fölösleges) séta után megleltem, amit kerestem: egy szélesebb út (vagy utca, már nem tudom), ami József Attila nevét viselte és a Duna-partra vezetett. Végre kijutottam a Lánchídra. Átsétáltam a budai oldalra, majd a legközelebbi villamos megállóban bevártam a legelső villamost, és azzal hazamentem.
Megérte ennyit sétálni, sok mindent megtanul így az ember. Este pedig a 4-es villamossal végállomástól végállomásig bejártam a várost. Pontosabban a Fehérvári tértől a Moszkva térig. Elég volt ez az út, és még egy kis figyelem ahhoz, hogy az elkövetkező napokban már meglehetősen könnyen tájékozódjak a város ezen “tájain”.
Hétfő délután az Alexandra könyvesházba látogattam el, ahol mind az 5 szintet bejártam és sok-sok (és még annál is több) könyvbe néztem bele. Sajnos csak 3 kötetet vásároltam, de hát nem lehet mindig Karácsony, nemdebár? Szóval ezzel telt a hétfő. A kedd az várnézés volt. Hosszas séta után beértem a várba, majd hosszas nézelődés és séta után kikötöttem ismét a – na hol? – Lánchídnál. Kezdődött előlről a vasárnapi menet: villamosvárás meg hazamenés. De most a busz jött hamarabb, így alkalom nyílt kipróbálni azt is.
Szerdán hajókázásra voltunk hivatalosak. Nemcsak a vacsora, hanem a hajós városnézés is kiváló volt. Este 8 után már nem olyan zajos a város, és a csend meg a féhomály a Duna felett megteszi a hatását minden valamennyire is szépérzékkel megáldott személyre. Főleg egy pohár bor mellett…
Budapesti est a Dunáról
Végezetül néhány szót ejtenék az itteni emberekről is. A budapestiek nagy része kedves, udvarias – és nem utolsó sorban rendkívül közvetlen. Ez nem volt újdonság számomra, de mindig meglep. Meglepő az is, hogy mennyi fiatal van a városban. A Combino villamosokon utazva sok fiatalt láttam, idősebbeket ritkábban. Az emberek szeretik a tömegközlekedést, de autóból is van elég. Viszont a közlekedési kultúra kifinomultabb, mint nálunk Romániában. Nem állnak meg a sofőrök anyázni egymást ha kell, ha nem. Összefoglalva: kellemes élmény volt ez a kis látogatás, és szívesen térek majd vissza Budapestre, ahényszor csak alkalmam nyílik rá.
Jövőre lehet, hogy Brémáról tudosítok majd, de ez még nem biztos… szóval nem elmondani!
Ez is sugallja az oldal egyik igen hasznos funkcióját, ti. azt, hogy akár mi is feltölthetünk zenefájlokat, és azokból kivághatunk részeked, amelyekről úgy gondoljuk, hogy csengőhangnak éppen megfelelőek, mindezt persze megoszthatjuk másokkal is.
Várom a további fejleményeket (ha lesznek).