De lássuk miről is van szó. A MagCloud oldalára bárki feltölthet egy általa megszerkesztett pdf állományt, és kérheti, hogy kinyomtassák magazin formájában. A szerző kap egy ingyenes példányt a kiadványból, átböngészheti, s ha megfelelőnek tartja, publikálhatja is ugyanazon a web-oldalon. Akit meg érdekel, az rendelhet belőle. Az árat is a szerző szabja meg, ebból a nyomda levonja a nyomtatási költségeket, a többi meg nyereségként átkerül egy PayPal fiókba.

Az egészben a legérdekesebb dolog az, hogy a szolgáltatás reklámjában az is szerepel, hogy bárki ingyen kinyomtathat bármit a Wikipedia-ról, és pénzt szerezhet vele.

Bővebb leírás itt és itt.

Eltelt augusztus is, s alig vettem észre. Ha visszagondolok nem is történt semmi érdemleges, a szokásos nyári tevékenységeken kívül. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a nyári vakációt nem nekem találták ki. A semmittevés nagy úrrá tud lenni rajtam, és még a legfontosabb dolgaimat is nehezemre esik elvégezni. A meleg a hibás mindenért, ezért nagyon várom már a hideg őszt, meg telet!! Akkor majd igazán lehet majd dolgozni, gondolkodni.

A napokban gondolkodtam el azon, hogy mennyire is limitált az ember élete. Valaki megszületik, elkezd nőni, majd egy adott pillanatban iskolába kezd járni. Hosszú éveken keresztül tömik a fejébe azt a sok tudást, aminek aztán 3/4 részét úgyis elfelejti. Majd egy nap kikerül a nagyvilágba, hogy most aztán dolgozni kell. De hátha nem tetszik a munkája? Visszaút nincs, illetve csak ritkán adódik, ahogy az ember idősödik, egyre inkább csökkennek a mentális képességei. Nincsenek új lehetőségek, új, vonzó alkalmak.

Én például mérnök leszek (remélhetőleg). Utána programozhatok, vagy számítógép-szervízt is működtethetek, és még sok más műszaki tárgyú területen elhelyezkedhetek. De mi van, ha és kipróbálnám, hogy milyen zongoraművésznek lenni? Vagy matematikusnak? Esetleg részecskefizikusnak, nyelvészprofesszornak vagy szemiotikaprofesszornak? Mert én kipróbálnám. Autót már lehet próbakörre vinni. Az életet miért nem? Miért lennénk a világon, ha nem azért, hogy azt tegyük, amihez kedvünk van?

Nos: az van, hogy a társadalom elkönyvel hülyének. Az emberek többsége meg van elégedve azzal, amit csinál, ha meg nem, akkor arra fogják, hogy nincs más választásuk. És mindenki más, aki nem így gondolja, nem normális, de legalábbis “nem gondolkodik objektíven”.

Hát egy ilyen világban élünk. Bezárva saját sorsunkba, saját testünkbe, határok között. Próbáljunk kitörni? Próbáljunk kitörni!

Szombat este nyolc óra. Nagy nehézségek leküzdése után sikerül leparkolni a kollégium parkolójában. A kollégiumból már mindenféle nemzetiségű egyetemista özönlik, jelezve, hogy nem érkeztünnk sem túl hamar, sem túl későn. Bemgyünk hát az előtérbe, ahol megtaláljuk a regisztrácós asztalt, regisztrálunk, átvesszük a kulcsainkat, majd ismét kimegyünk a parkolóba a csomagjainkért. Nem csomagoltam sok mindent, és nem is nagy táskába, méis alig fért a csomagtartóba. Ugyanis mindenki más túlméretezett táskával jött.

Ahogy felmentünk volna a 4. emeletre (ott volt ugyanis a szobánk) meglepetés fogadott: három lift segítette a közlekedést. Kényelmesen megvártunk hát egyet, és 2 percen belül már az ágyamat próbálgathattam. De az öröm nem tartott soká, rohamosan telt az idő és annak az esélye, hogy vacsorához jussunk egyre csökkent.

Kaja után felfedezni indultunk. Nem kellett soká menni, a Szabadság – hídnál mindjárt ott volt a Gellért-hegy, hát gondoltuk “másszuk” meg. Megmásztuk. Nem mondom, veszélytelen a menet – egy sarkon sem vár vérfarkas, vagy ahogy Tamás mondaná, ordas-vérfarkas, vagy egyéb szörnyűség, neadj’ Isten sorozatgyilkos – mégis örültem volna, ha legalább néhány utcalámpa világított volna. A tetőn mindent megnéztünk, a turistákat is, majd lefele indultunk. Hazafele menet megcsodáltuk a Gellért hotelt, és felfedeztük az a non-stop boltot, ahol a következő napokon vizet vásároltunk. A hazafele úton alkalmunk volt látni a BME néhány épületét, de másnap rájöttünk, hogy világosságban szebbek ezek az épületek.

Alvás után vasárnap bejártam a városközpont nagy részét. Ingyenes bérletem volt az összes BKV járatra, a villamos nyújtotta örömöket mégsem használtam ki maximálisan. A Petőfi híd budai hídfőjétől számított második megállóban leszálltam, és gyalogosan folytattam városnéző körutamat. Körülbelül sokadik tíz perc után az Oktogonnál kötöttem ki, ahol is az Andrássy útra kanyarodtam, mert az út végén megpillantottam a Hősök terét.

Hősök tere

Tudni kell, hogy az Oktogontól nem egy ugrás a tér, így hát mély levegőt vettem s ekivágtam a végtelennek tűnő Andrássy út követésének. Nem bántam meg, mert végig az úton pompás villák sorakoztak egymás mellett, némelyikük kiadó volt, másokban követségek kaptak helyet. És elérkeztem beszámolóm egyik fontos pillanatához: eddigi sétám során nem sok magyar szót hallottam, a város tele van külföldiekkel. Úgy turistákkal mint bevándorlókkal. A Hősök terén elkészítettem az ilyenkor szokásos fényképsorozatot, majd továbbálltam megcsodálni a Vajdahunyad várát. Nyilvánvaló, hogy nem az épületegyüttest csodáltam meg, a tóban úszkáló kacsák nagyobb hatást fejtettek ki rám.

Magyar kacsák

Érintve az Állatkertet, a Podmaniczky utcán ismét a végtelennek vágtam neki, merthogy ennek az utcának sem látni a végét, sőt egy idő után az elejét sem. Igazán félelmetes egy idő után, ha jól belegondolok: mintha egy örökkévalóságba lépne át az ember. Merthogy még autók sem jártak egy bizonyos szakaszon.

Végül megpillantottam a régi emlékekből előbújó Kő Mariskát, és tudtam, hogy már nincs messze a civilizáció. Így is volt: következett a Teréz körút, majd a Nyugati pályaudvar. Innen már csak egy lépés volt a westend és kicsit pihenhettem.

Tudatlanul később felszálltam a 6-os (vagy 4-es, nem lényeges) villamosra, ami ügyesen elvitt a Margit híd budai hidfőjéig, nyilvánvalóan egy olyan helyre, ahova nem akartam menni. Visszabaktattam hát a pesti oldalra és elsétáltam a Kossuth térig, természetesen végig jó turistaként fényképezgetve. Itt jött aztán a bökkenő: merre is van a Maros, izé a Duna? Hát a Lánchíd? Elindultam keresni, közben találtam egy Nagy Imre szobrot

Nagy Imre

Hosszas (és nem kevésbé fölösleges) séta után megleltem, amit kerestem: egy szélesebb út (vagy utca, már nem tudom), ami József Attila nevét viselte és a Duna-partra vezetett. Végre kijutottam a Lánchídra. Átsétáltam a budai oldalra, majd a legközelebbi villamos megállóban bevártam a legelső villamost, és azzal hazamentem.

Megérte ennyit sétálni, sok mindent megtanul így az ember. Este pedig a 4-es villamossal végállomástól végállomásig bejártam a várost. Pontosabban a Fehérvári tértől a Moszkva térig. Elég volt ez az út, és még egy kis figyelem ahhoz, hogy az elkövetkező napokban már meglehetősen könnyen tájékozódjak a város ezen “tájain”.

Hétfő délután az Alexandra könyvesházba látogattam el, ahol mind az 5 szintet bejártam és sok-sok (és még annál is több) könyvbe néztem bele. Sajnos csak 3 kötetet vásároltam, de hát nem lehet mindig Karácsony, nemdebár? Szóval ezzel telt a hétfő. A kedd az várnézés volt. Hosszas séta után beértem a várba, majd hosszas nézelődés és séta után kikötöttem ismét a – na hol? – Lánchídnál. Kezdődött előlről a vasárnapi menet: villamosvárás meg hazamenés. De most a busz jött hamarabb, így alkalom nyílt kipróbálni azt is.

Szerdán hajókázásra voltunk hivatalosak. Nemcsak a vacsora, hanem a hajós városnézés is kiváló volt. Este 8 után már nem olyan zajos a város, és a csend meg a féhomály a Duna felett megteszi a hatását minden valamennyire is szépérzékkel megáldott személyre. Főleg egy pohár bor mellett…

Budapesti est a Dunáról

Végezetül néhány szót ejtenék az itteni emberekről is. A budapestiek nagy része kedves, udvarias – és nem utolsó sorban rendkívül közvetlen. Ez nem volt újdonság számomra, de mindig meglep. Meglepő az is, hogy mennyi fiatal van a városban. A Combino villamosokon utazva sok fiatalt láttam, idősebbeket ritkábban. Az emberek szeretik a tömegközlekedést, de autóból is van elég.  Viszont a közlekedési kultúra kifinomultabb, mint nálunk Romániában. Nem állnak meg a sofőrök anyázni egymást ha kell, ha nem. Összefoglalva: kellemes élmény volt ez a kis látogatás, és szívesen térek majd vissza Budapestre, ahényszor csak alkalmam nyílik rá.

Jövőre lehet, hogy Brémáról tudosítok majd, de ez még nem biztos… szóval  nem elmondani!

Bár angolul van, az internauták nagy része amúgy is megérti majd. Miről is van tehát szó? Arról, kérem szépen, hogy kitalálták az unaloműzés legújabb technikáját: véletlenszerűen egymás mellé teszünk egy igét, egy melléknevet és egy főnevet (így követeli az angol nyelv) – és voilà – megszületik a csoda! Igaz, többnyire értelmetlen hülyeséget szül a gép, de hát éppen ez benne a varázslatos.

Jó szórakozást kívánok mindenkinek, aki már nem tudja mivel szórakozzon vagy szórakoztasson másokat.

Július 7-én jelent meg egy érdekes bejegyzés a Google hivatalos blogjában (lásd itt), amely szerint a Google nagy erőkkel kezd dolgozni egy operációs rendszeren, amely 2010 második felében meg is jelenhet. Az új operációs rendszert főleg azoknak szánják, akik idejük nagy részét az Internetes tartalmak elérésére használják.

A Google Chrome OS netbookoktól asztali számítógépekig lesz elérhető. Fontos kiemelni, hogy nyílt forráskódú szoftverről van szó, amely Linux maggal rendelkezik majd, ám az érdemi munka mégis a Google-é lesz.

Nem mondhatnám, hogy meglepett a hír. Azok után, hogy a Google mindenféle alkalmazással rukkolt elő, egy komolyabb operációs rendszer várható volt. Már csak abban reménykedem, hogy valóban gyors lesz, és főként biztonságos, ahogyan máris beharangozták.

Azonban sokan egyszerűen betesznek egy-egy egész hosszú számot, aztán ha éppen nincsenek telefonközelben, akkor a jelenlevők alaposan megismerhetik a telefon tulajdonosának zenei ízlését. Ezt elkerülendő, és a tökéletes csengőhangot keresőket segítendő jött létre egy olyan webhely, ahol kedvünkre “szabhatjuk” csengőhangunkat. Ez az oldal az audiko.net, melynek jelszava “just cut and share”, vagyis “csak vágd és oszd meg”. Ez is sugallja az oldal egyik igen hasznos funkcióját, ti. azt, hogy akár mi is feltölthetünk zenefájlokat, és azokból kivághatunk részeked, amelyekről úgy gondoljuk, hogy csengőhangnak éppen megfelelőek, mindezt persze megoszthatjuk másokkal is.

Ha nem akarunk bonyolult eljárásokba bocsátkozni, akkor rendelkezésünkre áll a már meglévő adatbázis, amiben nagy számban találhatunk magyar dalokat (is). Az oldal elérhető angol, spanyol, portugál, görög, ukrán, orosz, lengyel, szlovák és fehérorosz nyelven, továbbá fontos jellemzője, hogy ingyenesen használható.

Csak ajánlani tudom az igényes csengőhang vadászoknak!!

Nem gondoltam volna, hogy vele ez ilyen hirtelen történhet. És ezzel nemcsak én vagyok így ezzel. A világon több millió rajongó döbbent meg a hír hallatán. Az Ő halálhírének a hallatán, Aki mindig is kiállt harcolni, erős volt és legyőzhetetlen (Invincible) – vagy mégsem?

Nagy embert vesztettünk el. Nemcsak egy énekest, nemcsak a pop királyát, nemcsak a szakma jelképét, de egy igazi Embert. A bulvársajtó az utóbbi években egyre többet foglalkozott vele, főleg negatív pletykák révén, azt azonban kevesen tudják, vagy akarják tudomásul venni, hogy hány meg hány jótékonysági akció fűződik a nevéhez: több alapítványt hívott életre, AIDS-es gyerekeket segített, békepárti politikát folytatott, hogy csak épp a lényeget említsem.

Megfáradtan, de telve enerigával és akarattal, visszatérni készült, de csak búcsúkoncertekre. Kezdetben 10 londoni fellépésről volt szó, ám később 50-re nőtt az előadások száma. Népszerűségét semmi sem igazolja jobban, mint az a tény, hogy az 50 koncertre minden (!!!) jegy elkelt 3 óra alatt.

Az a tény, hogy MJ halott, gondolkodóba ejtett. Sok rádió- és televízióállomás is azzal rótta le tiszteletét Előtte, hogy zenéjét játszotta. Végignézve néhány klipjét (Thriller, Smooth Criminal, Billie Jean, Bad, Jam, Say, Say, Say, You Rock My World, hogy csak az ismertebbeket említsem) annyira közelinek tűnt a léte. Hiszen mi 50 év? Emberi mértékkel egy fél élet. Kozmikus mértékkel semmi. Mégis annyi újat teremtett ez alatt az 50 év alatt, mint amennyit mások egész életükben nem tudnának. Az a rengeteg energia, ami a zenéjében van, nem engedi még most sem, hogy beletörödjek – Ő már nincs többé, nem fog énekelni nekünk. Mégsem ismeretlenül távozik; hosszú ideig élni fog a zenéje – egy olyan zene, ami meghatározta a XX. és XXI. század alkotóinak szemléletét.

Nyugodj békében MJ! A zenéd örökké élni fog!

What a wonderful... Windows!

Véletlenül rámjött, hogy konfiguráljam az Outlook-ot (amikor kijött ez az üzenet letettem róla egyből) és mitán beírtam az e-mail címem egyből ezt dobta elém. Tessék. És akkor szépen elolvastam, mert nem láttam még ilyen csodát. És megdöbbenten. Ennyire hülyék lennének a fejlesztők, vagy csak vicc? Várom a további fejleményeket (ha lesznek).

Tudvalevőleg akkor jelenik meg ez a bájos kis üzenet, amikor éppen kedvenc videoinkat, filmjeinket menedzseljük (ezek általában AVI,MPEG formátumúak), és emellett tény az, hogy nem a Windows Media Player-t használjuk alapértelmezettként. Két módszer van a probléma megoldására:

1. Eltávolítunk mindenféle idegen médialejátszót a számítógépről. (Sejtem, hogy nem ez az a megoldás amire sokan vágynak; emellett még nem is biztos, hogy megszűnik a hibaüzenet állandó jelzése)

2. Adminisztrátori jogokkal megnyitott Command Prompt ablakba gépeljük be a következő sort: regsvr32 %windir%/System32/vbscript.dll és nyomjunk Enter-t. Ekkor a rendszer egy üzenettel jelzi a művelet sikerességét. Ezek után a Windows Explorer-ben a Folder and Search Options ablakban a View fülön jelöljük be az Always show icons, never thumbnails jelölőnégyzetet. Ennyi.

Remélem érthető segítséget nyújtottam.

Úgy néz ki a dolog, hogy mostantól fogva itt fogom megosztani másokkal a véleményem a világról.

Elöljáróban ennyit, inkább következzen valami érdekes: